Szeretem a vasárnapokat. Mindig minden ellazul, pláne most, hogy a szezon már igencsak a végét járja. Az utcák üresednek, a boltok zárnak, és egyre kevesebben húzzák ki nálam a gyufát :) Ülök az egyik tengerparti chiringitóban, szürcsölöm a rövidkávém, merengek bele a semmibe, előttem a vakítóan kék tenger, jobboldalt még mindig a Vila Vella, szóval szinte semmi nem változott, az előző vasárnapok óta.

Ma "gyerekes" napom van. Itt egyébként is sok a gyerek, pláne a bőgős, folyton hisztizős fajta, akire a szülők nem hogy nem szólnak rá, de szerintem még feljebb is tekerik valahol a hangerőt, csak hogy több tér jusson nekik a mostanra már amúgy is elnéptelenedett strandon.. Egyébként ezek a nyarak döbbentenek rá arra, hogy ha eddig vártam a gyerekvállalással, talán az sem baj, ha nem lesz, a lélekszámról gondoskodtak helyettem bőven a sok sipító apróság "édibédi" szülei.

De nem.. ez így nem igaz. Vannak ugyanis olyan napok, amikor könnybe lábad a szemem, annyi helyes - vagy ahogy  mostanában mondják - irtó cuki kölyökkel találkozom. Hát ma ilyen napom volt. Szóval ülök a tengerparti bárban, két apróság nem messze tőlem pedig a babakocsiban. Angolok. Egyikük - kissé nehezen azonosítható - de kislány /hangsúlyozom, nagyon cuki/, a másik egyértelműen kisfiú, aki éppen bőg /nem kicsit/. Mire a kislány - lehet úgy két éves forma - fogja a cumit, és az ő babakocsijából átnyúlva egy év körüli, bőgő kistestvére szájába nyomja, hatalmas mosoly kíséretében. Elolvadtam, meg még rajtam kívül sokan a környéken. Ilyet ritkán lát az ember, pláne mert mint említettem, a hisztériázó törpék száma ebben a városkában igencsak magas. 

És akkor megérintett valami, ami más volt, mint a tengerparti szellő, ami ilyenkor fújdogál..

Hanem az érzés, hogy biztos jó lehet anyának lenni... :)